Mintha hajnal lenne…
Kiszállok a kocsiból és bokáig merülök a tejfehér ködben. Nem is lépkedek, szinte siklok a földön. Csizmám puha párapamacsokat zavar szét.
Kiveszem a nyerget a csomagtartóból és a kesztyű után kutatok. Meleg buborékot lehelek a kezeim köré és feljebb húzom a cipzárt a mellényemen.
Jeges szellő borzolja a hajam. Fázósan idézem vissza komótosan elhagyott ágyam melegét.
Neszezések csalnak vissza a reggelbe. Puha horkantások, prüszkölések verik fel a tanya csendjét. Három ló áll türelmesen a kikötőnél. Szőrükön finom dérkristályokat csillogtat a felhők mögül átsejlő nap.
Csendes szavakat váltunk. Még csak ébredezik a lelkünk.
Rutinos mozdulatokkal surran a kefe, lendül helyére a nyereg, bőr bújik fémbe és mi elhelyezkedünk lovaink hátán, hogy felkeressük az őszt.
Az anyaság áldása és egy játékos erőfitogtatás közben beszerzett sérülés, új lovakkal hozott össze minket.
Újdonsült társainkkal figyelmesen, az ismeretlentől kissé feszülten lépjük át az erdő fái alkotta határvonalat.
Puhatolózva léptetünk. Még nem merjük átengedni magunkat az aranyló csodának, ami elénk tárul. A szabadság csalfa érzete topogásra készteti hátasainkat és már itt is az első homokdomb. Seszínű árvalányhajat lenget a szél, és mi lendületes vágtával hódítjuk meg a csúcsot. Pezsdül a vérünk. Combunk szinte összeforr a hátukkal, és lovaink idegpályáin átcikázó neuronjaik a mi testünkben sülnek ki.
Szinte sokkol az ébredés és kitisztul a táj. Kacskaringós utat követünk ügetve.
Szár feszül a kéznek, zabla hajlít nyakat. Lovaink nekifekszenek a térnek és türelmetlenül behatolnak az őszi rengetegbe.
Az első képtől már szédülünk. Sárga, barna, piros, zöld, narancs színkavalkád kábítja az agyunkat. Puha, rothadásnak induló édes avarillatot borzolnak fel az ütemesen surranó paták. A lombok között félhomály, a tisztásokon ködpára finomít az éles kontrasztokon. A csoda lelassít, lépésre kárhoztat. Lovaink csiklandósan csavargatják a nyakukat, őket nem bódította el a táj.
Nekünk minden érzékszervünk megkapja a jussát. Sárgásfehér avar zizeg, ropog alattunk. A fülünk szinte belefájdul az édes hangba és akkor egy kanyar után elénk tárul maga, AZ ŐSZ.
Fehér törzsű nyírfák rezegtetik narancs-fehér apró, csipkésszélű leveleiket. Ecetfa engedi aláhullani halványzöld-sárguló lombját. Kékeslila kökény osztozik, piros galagonyabokorral a domboldalon. Borókás ontja fűszeres Gin illatát. Nyárfa, éger, kőris, minden beöltözött. A fák színes farsangi kavalkáddal búcsúztatják a nyarat, és ünneplik az őszt. Itt-ott fenyők szúrják át az erdőt és egy eltévedt eperfa zöldül elszántan és dacolva az elkerülhetetlennel.
A természet varázsától megszédülve, szinte már várjuk, hogy szerteágazó agancsával, aranybarnán csillogó szőrrel, kilépdeljen a dombtetőre egy fenséges csodaszarvas.
De nyílik a tér. Vágtát engedélyezünk. Gyorsul a tempó, sűrűsödik a levegő, egybefolyik a táj. Látásunk perifériáján színek, formák tompulnak, amit egy-egy fénycsík robbant szét. Veszélyesen bedőlt fa alatt siklunk át, ottfelejtett tuskót ugratunk. Kanyaroknak fekszünk neki és miközben agyunkban szétolvadnak az érzetek, a két test összeforr. Ló és lovasa együtt úszik térben és időben. A test és lélek túlcsordul. Nincs már állat, ember, növény. Csak egy van, a mindenség...
Hátasaink ébrednek előbb. Érzik a változást. A semmiből ott termett sorompó zárja le utunkat. Döcögősen rövidítünk, majd lépésben átjárót keresünk az akadály kerülésére. Betörünk a színes rengetegbe és átverekedjük magunkat a túloldalra.
Újra ügetünk és arcunkat az ég felé fordítva hagyjuk, hogy langymeleg ujjaival simogassanak bennünket az őszi nap sugarai.
Aztán egy utolsó hajrá. Búcsúvágta a természettől. Kvázi tisztelgésként a szépség előtt. Vágyunk is rá, de fáj a búcsú. Nehéz itt hagyni ennyi csodát. Szinte engesztelően vesszük fel hátasainkat ügetésbe és lépéssel tompítjuk az elkerülhetetlent. Vágyakozva pillantunk vissza a vállunk felett. Próbáljuk beleégetni retinánkba és lelkünkbe a színek emlékét, mert holnap már más lesz a táj és ez ami most van elmúlik, és nem lesz soha már...
