Mivel tudtommal Magyarországon egyéni felhasználásra még nem engedélyezett – bár már felröppentek hírek, hogy vannak támogatói az ügynek – az orvosi marihuána (népnyelven fű), ezért az egyszerű halandóknak és nekünk lószerető embereknek is máshol kell keresnünk a boldogságot.
Az, hogy a ló hátán, nyeregben megtapasztaljuk a földi paradicsomot, az nekünk lovasoknak evidens. Más, meg ha nem hiszi, járjon utána.
De sokszor elnéztem a lovaimat legelés közben és annyi harmónia, elégedettség áradt belőlük, hogy el kellett gondolkodnom…
Mi lehet a fűben?
Azon felül, hogy tápláló, éltető – nekik – éreztem, hogy lenni kell itt még valami másnak is!
Mivel emberi fogyasztásra alkalmatlannak bizonyult – megkóstoltam, pfujj – ezért más irányból kellett megközelítenem a témát.
Teljesen véletlen, a gyerekek vezettek rá a megoldásra…
Mikor még táboroztattam, minden hetem kész idegbajban telt. Mivel még nem lévén gyerekem, úgy gondoltam, hogy minden lépésüket, mozdulatukat árgus szemekkel kell figyelni, mert olyanok, mint a csikók. Tündériek, ragaszkodók, egyéniségek, de kiszámíthatatlanok, meggondolatlanok, ön- és közveszélyesek.
Aztán megszületett a kisfiam, és most már tudom.
Kisgyerek = kiscsikó.
De térjünk vissza a nagy felfedezésre.
Azt, hogy a tanítványaim ki-be járkáltak a karámba a lovaim közé, vitték-hozták, fotózták, kényeztették őket répával, kockacukorral, azt idővel megszoktam. - Bár a fél szememet mindig rajtuk tartottam. – A táborok alkalmával, még fesztelenebbek és lazábbak lettek. (én meg még feszültebb) Főleg olyankor, mikor csendes pihenők alatt a nagyok egyszerűen eltűntek.
Bejártam az egész farmot, mire végre színes foltokat láttam kint a legelőn a fűben. A megkönnyebbülést felváltotta a rémület. Mit csinálnak ezek ott?
Nem futva, de lendületesen haladva, nehogy megriasszam a lovakat, iparkodtam a gyerekek felé. Közelebb érve, már láttam, hogy nincs baj, csak heverésznek és beszélgetnek. Miután felhívtam a figyelmüket a helyzet veszélyeire és beparancsoltam őket a tanyába, nagy duzzogva felszedelőzködtek és besomfordáltak.
Közben egyfolytában azt bizonygatták, hogy milyen fantasztikus kint a lovak között a fűben feküdni, és hogy én azt mondtam nekik, hogy a ló nem lép emberre – hát igen, csak az a rész mindig elkerüli a figyelmüket, hogy azt is mondtam, olykor vannak olyan zavaró tényezők, amikor már a ló is tehetetlen.
Mindenesetre annyira kitartottak az igazuk mellett, hogy a téma szöget ütött a fejemben.
Mégis csak lehet valami ebben a fűben…
Letelt a tábor, hazamentek a gyerekek. Egy csendesebb délután, mikor nem vártam lovasokat, etetés előtt fel kellett másznom a padlásra lucernáért.
Ahogy elmentem az ömlesztve felvillázott széna mellett, hirtelen ötlettől vezérelve, hanyatt belevetettem magam, mint rocksztár a tömegbe.
És vártam, hogy hasson a fű.
Ahogy hanyatt vágódtam, kicsit kiszorult a tüdőmből a levegő, ezért hirtelen nagyot szippantottam.
És igen…
Lassan indult.
Egymás után hatott minden érzékszervemre, testrészemre.
Először, megéreztem a széna illatát, a bőrömet simogatták a nyakamat csiklandozták a puha fűszálak. Kellemes bizsergés futott végig a tarkómon. Majd lassan elzsibbadt a fejbőröm. Behunyt szemem előtt a sötétségben, apró szikrák kezdtek táncolni. Éreztem, ahogy az agyam eltompul a koponyámban, majd lassan a nyakamon, vállamon keresztül ez a tompaság lehúzódik a karjaimba. A gerincem belesüpped valami lágy puhaságba és a lábaim ólomsúlytól elnehezülve folynak szét a semmibe. És máris lebegek…
A lelkem elvált a testemtől és az illatok, dolgok megszűntek létezni.
Nem gondolkodtam, nem éreztem.
Voltam, és mégsem…
Kényszeríteni kellett magam, hogy kiszakadjak ebből az extázisból.
De nem akartam.
Jó volt.
Mégis valahol, az agyam egyik szegletében tudtam, hogy menni kell.
Lassan, nehézkesen választottam el magam ettől a csodálatos állapottól. Apránként, puhatolózva tértem vissza a testembe és óvatosan, mintha vakító fénytől tartanék, kinyitottam a szemem. Még pár másodpercig mozdulatlanul feküdtem és azon járt az agyam…
Apám, hát ez valami brutál jó volt!
Ha ezt teszi a széna, ami tulajdonképpen halott fű, mit tehet az élő?
Lelkesen lemásztam a padlásról és nekiindultam a legelőnek…
Majd hirtelen megtorpantam. Mi van, ha meglát a lovász, vagy a szomszéd traktoros, vagy megijednek a lovak és keresztülvágtáznak rajtam?
Mindegy.
Egy életem, egy halálom én ezt most, ha belepusztulok is kipróbálom…
Elsomfordáltam a legelő egy félreeső szegletébe. A karámtól távolabb helyezkedtem el, lehetőséget adva a lovaknak, hogy ki tudjanak kerülni, ha nyargalászni támadna kedvük. Táltosaim, rám sem hederítve az ellenkező oldalon, teljes nyugalomban legelésztek.
Csak lazán, mintha a karámot vizsgálnám, szétnéztem, hogy nincs-e valaki a határban. De úgy láttam, hogy „tiszta a levegő”.
Először csak leültem, majd szép kényelmesen elheveredtem hanyatt a fűben. Néztem az égen, hogy úsznak a felhők és vágytam a csodát.
De csak nem jött. Majd behunytam a szemem és vártam. Még mindig semmi. Csalódottan mocorogtam. Mi lesz már?
Egyszer csak valami rácsöppent az arcomra. - Na nehogy már még az eső is eleredjen. - Bosszúsan nyitottam ki a szemem, amikor egy nagy szőrös lópofa nyomódott éppen a képembe.
Borcsa (a kedvenc) kíváncsian végig szuszmatolt és még meg is lökdösött, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e velem? Miután rájött, hogy még élek, érdektelenül arrébb állt. Mivel a többiek még mindig távol voltak, adtam még egy esélyt a történetnek. Pozíciót váltottam és hasra feküdtem. Nem lévén más dolgom, rácsodálkoztam a fűben látott liliputi világra. A fűszálak között ezer és ezer élet mocorgott. Látszólag minden bogárnak, rovarnak, határozott célja volt. Méhek zsongtak a virágokon, szöcskék lendültek át egyik fűszálról a másikra. Hangyák húzták-vonták terhüket és minden színes volt, illatos és puha. Még a föld nehéz szaga is érződött, ahogy hozzányomtam az arcomat.
És filmszakadás…
Nem tudom, hogy történt, de valahogy elalhattam. Mert egyszer csak kellemetlen fülsértő csivitelésre riadtam. Két rigó veszett össze valamin. Bódultan, álomittasan kászálódtam fel. Majd meglepetten konstatáltam, hogy időközben, közelebb jöttek a lovaim.
Valami furcsa érzésem támadt és ahogy körbe tekintettem, észrevettem, hogy körülöttem állnak. Szép szabályos körben, farral kifelé, mint amikor egy csikót védenek.
Engem őriztek, míg aludtam.
Jóleső érzéssel és meglepő módon tele energiával rá kellett ébrednem, hogy igen. Tényleg van valami a fűben. Valami ősi, ismeretlen erő. Amit megérteni nem, csak megtapasztalni lehet...
Hálából az őrzésért, mindenkit végig vakargásztam. Majd szépen libasorban – lósorban – besétáltunk. Mert, hát etetési idő lett és rend a lelke mindennek….
Összegzés:
Szárítva, vagy zölden, terápiás céllal, orvosi hozzájárulás mellett, lóval, vagy anélkül, mindenkinek ajánlom gyakori használatra a FŰvet.
