Lómámorban eltöltött fiatalságomban nem érdekelt különösebben az élet filozofikus oldala.
A mindennapokat úgy éltem meg, mintha az lenne az utolsó nap az életemben, és mindent bele kellene sűríteni.
A körülöttem lézengő embereket nem igazán értettem, de különösebben nem is foglalkoztam velük, mert úgy éreztem, az élet túl rövid, és nincs elpazarolni való időm, amit felesleges dolgokra áldozhatnék.
Szerelmek, barátságok, ismeretségek, jöttek-mentek, de egy bánat, vagy csalódás sem volt olyan tartós, vagy mély, hogy ne tudtam volna egy kis lovaglással, „lótörődéssel” ellensúlyozni.
Ha kevésnek éreztem magam, helyre rakott egy kis pályamunka, ha magányos voltam, elég volt bemenni az istállóba és az arcomat ráfektetni a lovam nyakára, és a bőrömön keresztül magamba szívni a lóból áradó pozitív energiákat.
Ha szerelmi bánat ért, jót tett a lelkemnek – és a fizikai terheléstől ellazuló testemnek – egy kiadós tereplovaglás a közeli árnyas-hűs, romantikával átszőtt erdőben.
Ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy – bár későn érő típus vagyok – egyszer csak felnőttem.
Egyik napról a másikra negyven éves lettem, és lehet, hogy az is közre játszott, hogy időközben anyává váltam, de „hirtelen” olyan empatikus lelkület fejlődött ki bennem, hogy elkezdtem figyelni a körülöttem élő emberekre, és próbáltam igazán megismerni, megérteni őket.
Az élet fokozatosan lelassult, és apránként minden a helyére került.
Mondhatni, kerek lett körülöttem a világ.
De ezzel egy időben, elvárásokat kezdtem támasztani a környezetemben élőkkel szemben.
Hogy ne érjenek túl nagy csalódások, két „eszmét” kezdtem erősíteni magamban.
Az elfogadást, és az elengedést.
Arra törekedtem, hogy ne ítélkezzek elsőre, mindenkit érzelmi, és értelmi intelligenciájának megfelelően fogadjak el.
Valamint, ha olyan reakciókkal találtam szemben magam, amik nem egyeztek az - eddigre már határozottan kifejlődött – életfilozófiámmal, azt a dolgot, érzést, elengedtem. Nem rágódtam rajta.
Úgy tervezem, hogy kilencven éves koromig fogok élni.
És ennek tükrében, – akárhogy is számolok – nagyjából elértem az életem feléhez.
Amikor az ember úgymond, egy ilyen vízválasztóhoz érkezik, érdemes értékelnie az addigi életét.
Jelentem megtörtént…
Természetesen – mint sokan mások – én is úgy látom, hogy számos dolgot máshogy kellett volna csinálnom, és sok eseményt másként kellett volna megélnem.
De egy dologban biztos vagyok a mai napig…
Az, hogy lovakkal kezdtem foglalkozni, és megtanultam lovagolni, életem legjobb döntései voltak.
Manapság már más gondolatok foglalkoztatnak, és más tulajdonságokat, értékeket tartok fontosnak, mint régen.
Mivel a testem sem olyan, mint újkorában, – amit eléggé nehezemre esik tudomásul venni – a lovak, lovaglás által teremtett napi pluszt, máshol kell keresnem.
Így találtam rá a jógára és a meditációra.
Itt jöttem rá, hogy én tulajdonképpen eddig is ezt csináltam, csak a lovak segítségével.
Nem tudom, hogy másnak is feltűnt-e már, hogy e között a két életforma között, milyen erős párhuzam van.
Ha például az élettani oldalát nézzük, mindkettő megmozgatja az összes izmot, ínat, idegszálat. Kitartást, összpontosítást, fegyelmet, türelmet igényel.
Ha pedig a lélektani oldalát nézzük, – csak az tudja igazán, aki átélte – egy kiadós istálló trágyázás, beszalmázás, lóápolás, egy kötetlen tereplovaglás, vagy amikor csak egyszerűen együtt töltöd az idődet a lovaddal, amikor elvárások nélkül veszel részt egy ló mindennapjaiban, az maga egy mélyreható meditáció. Amit minden túlzás nélkül a lelki megtisztulás követ.
Gondolom, hogy veletek „nem” szokott előfordulni, de velem működő életfilozófiám ellenére, megtörténik olykor, hogy belefutok olyan szituációkba, amiktől már elvonatkoztattam.
Az elfogadásra irányuló törekvésem, olykor kudarcot vall, és ilyenkor bevallom nem megy az elengedés sem.
„Mea culpa.” Én is csak emberből vagyok…
Ilyenkor jön a csalódás. Ami egy méregpohár. Mert nem csak magában a személyben csalódsz, hanem magadban, az ítélőképességedben, az emberi természetben, és ha rendesen belefanyalodsz, – mert még mondjuk az eső is esik – akkor az életben…
Erre volt gyógyír fiatalságomban a ló.
De az idők és a körülmények változnak.
Mivel manapság nem tehetem meg, hogy ilyenkor kisétáljak a lovaim közé, más gyorssegély után kellett néznem.
Így jött a jóga és a meditáció.
Ez is olyan, mint a lovaglás. Minél többet csinálod, annál jobban megy.
Manapság már, egy erőteljesebb lelki krízisen is könnyedén átlendülök a jógaoktatóm, és a meditáció segítségével.
Ezt a tudást szeretném most megosztani veletek. Hátha valakinek pont erre van szüksége…
Mielőtt a következő részt elolvasnátok, – ha van rá lehetőségetek – szeretném, ha meggyújtanátok egy illatos gyertyát, elindítanátok egy lágy dallamú zenélt, elengednétek a nap történéseit, és így olvasnátok el az írásomat.
Lassan, mondatonként, szinte úgy kortyolgatva a szavaimat, mintha egy kellemes aromájú bort innátok…
Csak, hogy jobban át tudjátok élni...
A jógateremben kellemes meleg van. Finom illatok aromája lengi be a teret, és lágy hullámzó zene szól a háttérből.
Kényelmesen elhelyezkedünk a polifómon, és átadjuk magunkat a jógaoktató csendes, megnyugtató szavainak.
Apránként ellazítjuk minden porcikánkat a fejünk búbjától, a talpunkig. Elnehezül a szemhéjunk, és a lelkünk ráhangolódik a fuvola és a hegedű keltette rezgésekre.
Mélyeket lélegzünk, és ahogy kifújunk, az elhasznált levegővel együtt elengedjük az aznapi történéseket.
Szinte már lebegünk. A testünk eltompulva „megkönnyebbül”, és lelkünket a jógaoktató puha szavai irányítják.
Képzeletem elröpít egy helyre, ahol mindig boldog vagyok…
Én egy erdőt képzelek magamnak. Csendes, hűs, a lombok között fények villannak be. Hallom a levelek susogását. Érzem az arcomon, meztelen karomon a lágy szellő cirógatását.
Egy csodálatos testetlen, illékony lovon ülök. Mégis érzem. Együtt mozgunk. Combjaim nekifeszülnek a hátizmainak, vádlimmal érzem a hasa finom ereinek lüktetését. Tenyeremet megtámasztom a marján, és az ujjaimat átfuttatom selymes sörényén.
Jó érzés kerít hatalmába, és vágyom rá, hogy örökké így legyen.
De agyam követi a hangot. Ami bántott, ide hozott az erdőbe, még létezik.
El kell taposnom a rosszat, megsemmisíteni, elhagyni a problémákat…
Erőt veszek magamon, és képzeletben földre hajítom őket. Lovam segít. Eltiporja, porrá zúzza a lelki kínokat, és együtt vágtába ugorva elhagyunk minden bánatot.
Szinte repülünk a boldogság felé...
A hang egy társat rendel mellém. Engedi, hogy egy szeretett embert is magammal vigyek.
És a lovam hátán, ölelő, védő, óvó karjaim között, már ott is ül előttem a kisfiam. Arcomat az arcához szorítom, és beszívom édes gyermeki illatát.
Szépséget, tudást, szeretetet, életet kacag bele az erdő csendjébe, és így lovagolunk együtt, egy csodálatos világ felé...
Lelki terheimtől megtisztulva ébredek. Belepislogok meleg tenyerembe, és az ujjaim között a fénnyel a tudatomba a békét is beengedem.
Így lettem én lelkes és boldog meditá-ló...
